Go, Miranda!

Well, hello. Hogysmint? Tényleg? Remek, remek. Sokat töprengtem, mivel is kellene kezdenem a blogolást, ami nem túl magától értetődő, de nem is túl obskúrus, van róla elegendő gondolatom, de nem is teszi túl magasra a lécet, friss és lehetőleg nem agyoncsócsált – nem egyszerű ez, mint a válogatáskazetta-készítés −, végül azonban rendkívül egyszerűen a mellett a sorozat mellett döntöttem, amelyet a legtöbbet néztem mostanában – és ami, teljesen véletlenül az összes fenti kitételnek megfelel. Hát akkor hadd szóljon.

Cím: Miranda (2009- )

Eredeti megjelenés helye: BBC2

Műfaj: sitcom

Író: Miranda Hart & co.

Szereplők: Miranda Hart, Tom Ellis, Sarah Hadland, Sally Phillips, Patricia Hodge, James Holmes

Previously in my life

Kapcsolatom a Miranda c. sitcommal tökéletesen példázza azokat az erőket, amelyek kultúrafogyasztási szokásaimat befolyásolják. Először ugyanis azért figyeltem fel rá, mert legkedvencebb brit komikuson, John Finnemore (akiről a későbbiekben még rengeteget fogtok hallani) egy nyúlfarknyi szerep erejéig feltűnik a sorozat két epizódjában, majd pedig kiderült, hogy az általam szintén igen kedvelt író, James Cary, a Sitcom Geek is az eredeti ötletgazda, Miranda Hart egyik írótársa, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt meg kell néznem. Fejlemények: azóta két újabb sorozatot néztem végig csak azért, mert Miranda Hart és/vagy Tom Ellis neve feltűnt a stáblistán, Hartot pedig újdonsült példaképemnek tekintem.

The situation

A címszereplő Miranda (Miranda Hart) egy vicces ajándékbolt büszke tulajdonosa – és ha van ember, aki alkalmas erre a feladatra, akkor ő az. Bár magát a boltot leginkább Miranda barátnője, a mélynövésű Stevie (Sarah Hadland) vezeti – aki azonban mer nagyot álmodni −, Miranda azonban igazán tudja élvezni az életét, még akkor is, ha egyedül van. És bár a legkevésbé sem kétségbeesett, hogy a társadalom, a szülők és a magániskolás barátnők elvárásainak megfelelve párt találjon, Miranda reménytelenül szerelmes régi barátjába, a szomszédos étterem szakácsába, az őrülten jóképű Garybe (Tom Ellis). Ha ehhez az alaphoz hozzákeverjük a már említett nagystílű és rendkívül konzervatív mamát, illetve a felső-középosztálybeli, sikert sikerre halmozó, kötőjeles nevű barátnőket, egy igen termékeny konfliktus- és humorforrást kapunk.

The comedy

Amennyiben egy sorozat írója és egyik szereplője is ugyanaz a személy, általában véget nem érő spekulációk indulnak arról, vajon mennyi önéletrajzi elem található a történetben. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy jelen esetben a sorozat főszereplőjét ugyanúgy hívják, mint az írót, aki nem mellesleg az adott karaktert is játssza, ezt a spekuláció-mennyiséget rögtön négyzetre is emelhetjük. Nos, engem különösebben nem érdekel, hogy pontosan mennyire önéletrajzi ihletettségű a sorozat, mert szerény véleményem szerint egyszerűen zseniális – és itt a hangsúly az egyszerű szón van. Bár kétségtelen, hogy − a sorozat egyik visszatérő poénjához hasonlóan − a 185 centi magas Miranda Hartot már számos alkalommal szólították „uram”-nak és bizonyára volt néhány idegesítő magániskolás barátnője is, a Miranda inkább azért érdekes, ami Miranda Hart fejében történhetett a sitcom írása közben, nem pedig amiatt, ami a személyével történt még korábban. A sorozat ugyanis nagyon klasszikus nevettető eszközökkel dolgozik: az egyik fő humorforrás a főszereplő csetlése-botlása – Miranda ugyanis rendszeresen hasra esik, megbotlik, lezuhan, felborít, eltör – szóval a szokásos slapstick elemekkel operál. Igazság szerint én sosem értettem, hogy miért vicces mindez – most komolyan, ki az a szociopata, aki felröhög, ha meglát valakit elesni az utcán? −, viszont az a nagy helyzet, hogy a Mirandában úgy vigyorgok rajta, mint a legkifinomultabb intellektuális poénokon. És nehogy azt higgyétek, hogy a Miranda a fizikai poénok miatt bugyuta sorozat! A legkevésbé sem az – inkább csak régimódi: a Miranda másik fő humorforrása a nézővel való kapcsolattartásban rejlik, a főszereplő ugyanis rendszeresen kiszól a kamerának – azaz nekünk, a közönségnek, és kommentálja az eseményeket, ez a technika pedig nem annyira sajátja a modern fly-on-the-wall nézőpontból forgatott sorozatoknak. Érdekesség, hogy bár Miranda Hart végig a televízióba szánta a sorozatot, abból előbb egy rövid rádiós sitcom lett ugyanezekkel a szereplőkkel, és csak utána költözött a sorozat a tévébe. Bár én a tévés verziót láttam először és így képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle, felfoghatatlan számomra, hogy miért tűnt ezt jó ötletnek rádióra alkalmazni, hiszen a két fő humorforrás az összes létező karjával a vizualitásra támaszkodik. Nem mondom amúgy, hogy a Miranda Hart’s Joke Shop nem vicces, de a Mirandához képest sehol sincs. Sehol.

A médiumtól független állandó humorforrást szolgáltatnak még Miranda anyjának erőfeszítései, hogy kiházasítsa a lányát, Miranda posh barátnője, Tilly – aki egyszerűen zseniális! Emelem kalapom Hart előtt, aki olyan procc-áldivatos-elmebeteg, kitalált szavakkal teli szöveget írt Tillynek, hogy azt elég lehet megtanulni, Sally Phillips (emlékeztek Sharonra a Bridget Jones napójából?) pedig sziporkázik a szerepben. Bár Phillipsszel elfogult vagyok, de voltaképpen minden szereplő nagyszerű, rengeteget adnak hozzá a sorozathoz – és meghasad a szívem, de azt kell mondanom, nem is működik igazán az az epizód, amelyikből ők hiányoznak, Miranda és az anyja nem tudják elvinni a hátukon a sztorit. Azt hiszem, az szinte az egyetlen epizód, amelyet csak egyszer láttam, pontosan ezért.

Természetesen a végére hagytam a legjobbat: Garyt! Ezennel kihívást intézek minden nőnemű olvasóm felé: megeszem a bejegyzésemet, ha Gary egy icipicit sem dobogtatja meg a szíveteket. És itt nem csupán Tom Ellis nagyfokú cukiságáról van szó – tény, hogy önmagában is megérne egy-két nap ajtócsapkodást, viszont Gary karaktere és Mirandával való barátsága kedves és szívmelengető. Két napig nem találtam helyemet a 2x3. epizód után, ami szerintem az egyik legjobban megírt és egy pillanatra a legszomorúbb rész is az egész sorozatban. De nem mondok többet.

Girly giggles

Nemrég olvastam, hogy egy brit női komikus (talán pont Miranda Hart?) megjegyezte, mennyire kevés a női komikus – amiben egyébként teljesen igaza van, bár a britek ebben is sokkal jobb helyzetben vannak nálunk, hiszen sajnos nem sok kézre lenne szükség a magyar vicces csajok összeszámlálásában. Attól tartok, a humort sokan – bár kimondatlanul – még mindig a fiúk játékszerének tartják, és rosszul veszi ki magát, ha egy lány úgy akar játszani, mint a fiúk. Miranda Hart szerencsére nem esett ebbe a csapdába, viszont nem is lett belőle „funny little lady” – számomra teljesen komoly és hiteles komikus, ráadásul az általa gyártott humorra nőként is érdemes odafigyelni. Tehát: miért jó nő Miranda?

1. Elsősorban azért, mert nem kétségbeesett. Persze epekedik Gary után, de a harmincas évei közepén járó nőként nem pánikol állandóan, hogy sosem lesz gyereke és halála után felfalják a németjuhászok, nem randizik csak azért, hogy legyen valakije − szóval egyedül is teljes életet él. Miranda élvezi az egyedüllétet, hiszen így kipróbálhat mindenféle őrültséget, ami csak eszébe jutott.

2. Miranda vállaltan nem cool. Tisztában van a saját ügyetlenségével, azzal, hogy mennyire feszeng társasági eseményeken, milyen észveszejtő mértékben képes mindent romba dönteni maga körül – de kit érdekel? Miranda szeret otthon ülni a gyümölcshaverjaival, karaokézni a Gary feliratú porszívójával és idióta versengésekbe bonyolódni Stevie-vel – és mindezt rettentően élvezi. Mi ez, ha nem übercool?

3. Miranda nem a mainstream nőideált testesíti meg: magas, nem különösebben vékony, és nagyjából olyan kifinomult a mozgása, mint egy újszülött borjúnak, időnként férfinak vagy transzvesztitának nézik – és akkor mi van? Viszont elképesztően vicces, kedves, őszinte, azt csinálja, amit szeret – abszolút pozitív ikon. Miranda for President!

To be continued

A Miranda első két évadja 2009-ben és 2010-ben ment, azóta csend van. A legfrissebb hírek szerint azonban mostanában forgatják a harmadik évadot, ami karácsony körül kerülhet adásba. Such fun!

Képek forrása: guardian.co.uk

A következő részek tartalmából

Halihó. Ha a tér-idő kontinuum bármelyik pontján olvasod ezt a blogot és nem csak a Google tréfált meg, amikor aranyos kiscicákról kerestél ruhátlan képeket, akkor feltételezem, hogy szereted az angol humort. Vagy a sorozatokat. Netán mindkettőt. Ha ez így van, örömmel jelentem, hogy van bennünk valami közös. Sőt, én még a teát is szeretem. Tölthetek neked is?

Ha már ilyen jól összeismerkedtünk, felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért indítottam ezt a blogot? Épp nem volt semmi a tévében? Remek kérdéseket teszel fel, látom, hogy jól kijövünk majd egymással. De, épp volt valami a tévében és pontosan ezért született ez a blog: rettentően - és valószínűleg egészségtelen mértékben - szeretem a brit televíziót és rádiót, és minél több műsort ismerek meg, annál hosszabbra nő a várólistám. (Ez már-már Doctor Who-i léptékű probléma, nem gondolod?) A szívemhez legközelebb a comedy áll, minden formában, ízben és mintában, és mivel a barátaimat eleget fárasztottam már a brit tévé- és rádióműsorok által gerjesztett gondolataimmal és féktelen rajongásommal, úgy ítéltem meg, ideje rázúdítanom magam a világra.

A Tea és TV blogban tehát brit comedy műsorokról olvashatsz majd (és egyszer azt is megbeszéljük, miért nem használok magyar kifejezést a comedy helyett), magamat ismerve elképesztő rendszertelenséggel, időnként lángoló lelkesedéssel, de mindenképpen arcátlan szubjektivitással. Ha friss hírekre vágysz, ajánlom a mindig naprakész sorozatjunkie-t - itt mi nem brékingelünk, inkább elmélkedünk, nevetgélünk, újranézünk meg hasonlók.

És miért comedy? Ezt kedvenc angol komikusom, John Finnemore egyik rádiószkeccsével illusztrálnám.

Nos, meggyőzött a pilot? Ha igen, találkozunk a következő részben. 

Ui. Netán összefutottunk már valahol? Meglehet. (x)