Bletchley Boys

Hölgyeim és uraim, íme egy újabb csodálatos példa arra, milyen erők mozgatnak, amikor kiválasztanom a fogyasztásra alkalmasnak ítélt kultúrtermékeket: a Hut 33 című rádiós sitcomot azért kezdtem el hallgatni, mert valaki valahol az általam patologikus módon imádott Cabin Pressure-ről szólván mellékesen megjegyezte, hogy bizony ez is nagyon jó. (Azóta is keresem, hogy ki és hol, de nem találom. Felmerült bennem, hogy talán csak hallucináltam egy komolyabb John Finnemore-indukálta eufória során.) Itt még nem voltam teljesen meggyőzve, amikor viszont kiderült, hogy az egyik szereplő Robert Bathurst, akinek mindössze egyetlen – ám igen kiváló − Kingdom-epizód után mélységes tisztelője lettem, azonnal rávetettem magam. Bár ezek a történetek valószínűleg senkit nem érdekelnek, csak azért mesélem el, mert nemrég kiderült számomra, hogy nem mindenki a fangirljével válogat magának filmeket, sorozatokat, akármiket. El sem tudom képzelni, ők hogy boldogulnak?

Cím: Hut 33 (2007-2009)

Eredeti megjelenés helye: BBC Radio 4

Műfaj: sitcom

Író: James Cary

Szereplők: Tom Goodman-Hill, Robert Bathurst, Fergus Craig, Alex MacQueen, Olivia Colman, Lill Roughley

The situation

Ami miatt egyébként szkeptikus voltam a Hut 33-vel kapcsolatban, az az alapszituáció: a sitcom főszereplői ugyanis brit kódfejtők Bletchley Parkban, a II. világháború alatt. Tudom, korlátolt vagyok, de valahogy nem láttam meg rögtön a komikus potenciált ebben a helyzetben, de mint kiderült, a hiba az én készülékemben volt, a Hut 33 ugyanis az első pillanattól az utolsóig elképesztően szórakoztató. Mivel rengeteg időt töltök buszon és villamoson, a humoros könyveket és rádióműsorokat általában aszerint szoktam megítélni, hogy hányszor tűntem totál idiótának tömegközlekedési eszközön a fogyasztásuk közben, és meg kell mondjam, James Cary sitcomja teljesítette az elvárt irányszámot, különösen második hallgatásra. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy Cary a sorozat középpontjába nem a háborút vagy a kódfejtést helyezte, hanem egy rendkívül angol és rendkívüli komikus potenciállal rendelkező témát helyezett: ez pedig a társadalmi osztályok közötti feszültség.

A Hut 33 (vagy 33. barakk) legénységét a Newcastle-i, munkás származású, elkötelezett kommunista Archie, a 17 éves matematikus-zseni Gordon és a szótlan Winstanley alkotják, amikor is csatlakozik hozzájuk az oxfordi nyelvészprofesszor, Charles, aki maga a kifinomultság, jó ízlés és – természetesen – sznobizmus. Charles és Archie magától értetődő módon az első pillanattal kezdve szívből utálják egymást − azután pedig különösen, hogy kiderül, Charles volt az a professzor, aki elutasította Archie oxfordi jelentkezését −, és minden alkalmat megragadnak a másik froclizására vagy bemártására, míg Gordon rövidnadrágos villámhárítóként próbálja enyhíteni a károkat. Persze a 33. barakknak nem csupán a kibontakozóban lévő anti-bromance okoz problémákat, hanem a barakk vezetője, a jóindulatú agyalágyult Josh, és a pszichopata lengyel titkárnő, Minka is. Ja, és mellesleg egy háború is zajlik a háttérben, ha esetleg nem mondtam volna még.

Bletchley Park

The comedy

Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy egy sitcom működésének alapfeltétele, hogy az egyes epizódokban megoldandó feladatok mellett a karakterek önmagukban is elegendő motivációt szolgáltassanak a történet továbbgördüléséhez és állandóan humoros helyzeteket generáljanak. Nos, ez itt tökéletesen működik: Charles annyira procc, amennyire csak lehet, Archie pedig abban a pillanatban kimereszti a tüskéit, ahogy Charles a közelébe jön, és fantasztikus szóváltások zajlanak köztük, bennük milliónyi tipikus angol klisével munkásosztályról, magániskolákról, Oxfordról, a felsőbb társadalmi rétegekről… meg amit akartok. Egyik kedvenc szösszenetem:

Charles: Starting fire isn’t beyond the wit of a simple Neanderthal. [Archie comes in, obviously hungover.] Like this fine speciman. Homo Geordius. Witness the primitve attempt at speech.

Archie: Alright, alright…

Charles: Ah, the monkey talks!

Archie: Well, if I’m Homo Geordius, you’re Homo… actually, you’re just a homo.

És itt álljunk is meg egy szóra. Charles élcelődésének egyik állandó tárgya ugyanis Archie Geordie akcentusa (ennek több verziója is van, de alapvetően Newcastle-ben és környékén beszélik), és szerintem egész egyszerűn csodálatos! Korábban fogalmam sem volt a Geordie létezéséről, pedig hallottam beszélni a szintén zenész Sarah Millican stand-up komikust, de Goodman-Hill teljesen lenyűgözött. A Geordie olyannyira beleette magát a fülembe, hogy ha egymás után meghallgatok két-három epizódot a sorozatból, minden olvasott angol szöveg Goodman-Hill hangján szól a fülemben. Imádom. Na, és hogy kellő képet kapjatok arról, hogy is fest mindez Robert Bathurts kifogástalan angolsága mellett, ajánlom figyelmetekbe ezt a Westlife videót. Nem, nem viccelek. Tényleg nézzétek meg. Bathurst az ott a bal szélen, aki az elején telefonál.

Megvolt? Remek, akkor most már el tudjátok képzelni, mi megy itt. Persze nincs ebben semmi szokatlan: ha az ember elég türelmes, az osztálykülönbségek témája előbb-utóbb minden brit (kultúr)termékkel kapcsolatban felbukkan. Hogy mennyire fajsúlyos − és a magyar hallgatók szemszögéből időnként talán túllihegett − téma ez, az a hétvégén vált világossá előttem, amikor elolvastam ezt a könyvet. Az antropológus Kate Fox a mindennapi élet legfontosabb aspektusait (munka, evés, öltözködés, szabadidő, otthon, szex, satöbbi) vizsgálva próbál fényt deríteni arra, mi fán terem az angolság, és elképesztő, ahogyan a legapróbb dolgokat is átszövik az osztályjellemzők és már abból is messzemenő következtetéseket lehet levonni, hogy ki milyen olvasnivalót tart a vécében. És a Kate Fox által megírt 424 apró betűs oldal mellett itt még egy háború is zajlik a háttérben, így a társadalmi különbségektől aligha elválasztható politikai nézetkülönbségek is nyomorítják bátor kódfejtőink életét.

Hut 4

The theory

Mindig is úgy véltem azonban − és ebben James Cary is egyetérteni látszik velem −, hogy a nagy ívű történelmi eseményeknél százszor izgalmasabbak a mindennapi apróságok: például az, hogy reagál az újonnan kitalált, Monopoly nevű társasjátékra egy kommunista és egy oxfordi professzor, honnan lehet Superman képregényeket szerezni, vagy mit lehet tenni, ha a 33 barakk közti rangsorban a 34. helyen végez az ember? A mellékszereplők is különösen eltaláltak: Minka például bármilyen használati (vagy használhatatlan) tárgyból képes percek alatt gyilkos fegyvert eszkábálni és mérföldekről széllel szemben is kiszagolni a németgyanús elemeket, de az én személyes kedvencem a bártulajdonos Mrs. Best, aki rendkívül aktív libidójának köszönhetően közelről ismeri a 20. századi történelem legtöbb jelentős alakját. És a jelentékteleneket is, ha már itt tartunk.

A sok mokka és kacagás közben azonban nem lehet elfelejteni, hogy némelyik kalandnak nagyon is komoly tétje van: esetenként akár élet-halál kérdésről is lehet szó, vagy csak arról, internálják-e a barakk valamelyik tagját a Man-szigetre („aminek azért senkit nem lenne szabad kitenni”), és most, hogy ezt leírtam, el is töprengtem, hogy lehet ezen nevetni – de lehet. Cary nagyon ügyesen adagolja a komolytalanságot, és a tudat, hogy sitcomról van szó, némileg egyébként is enyhíti a feszültséget. Cary egyébként is rendkívül okos író − ez persze bizonyos szempontból magától értetődő −, rengeteget tud a sitcomírás technikájáról és jól ismeri a sorozat történelmi hátterét is, erről tanúskodik két kiváló blogja, a wannabe sitcomíróknak nagyon ajánlott Sitcom Geek és a Hut 33-nek szentelt, azonos című blog is.

To be continued?

A sorozat legjobb tudomásom szerint sajnos 2009-ben véget ért, ám a sorozat összes epizódja elérhető a megfelelő csatornákon. Cary utána Miranda Harttal dolgozott együtt a Mirandán, illetve több pilotot is tart a tűzben.

Képek:
1. http://www.bbc.co.uk/programmes/b007r8hg
2-3. Wikimedia Commons.